Mint az immunizált területek kronológiai térképein látszik, az 1992. őszén megkezdett immunizálás csak 1996. októberében terjedt ki az egész Dunántúl területére. Ettől az időszaktől kezdve beszélhetünk arról, hogy a vakcinázás valóban befolyással lehet (esetleg) a vadon élő ragadozók populációjára.

Mindezek ellenére a vadgazdálkodási, ökológiai szakemberek némelyike már az első vakcinációkat követően vészharangot kezdett kongatni. Aggályaik fő irányvonala: "a vakcináció következtében a korábban veszettség miatt elhullott rókák életben maradnak, és ez a rókaállomány jelentős megszaporodásával jár, amely veszélyezteti a kisvad állományt". Természetesen önmagában az apróvad állomány védelme - szerintük sem - nem elegendő érv egy minden melegvérűre (az emberre is) halálos következményekel járó betegség fenntartására, ezért megpróbálkoznak egyéb (környezetvédelmi, pénzügyi, "szakmai") érveket felhozni annak bizonyítására, hogy a veszettségtől való végleges megszabadulás miért lenne igen "ártalmas következményű".

De lássuk az aggályokat, és ezekkel szemben a valóságot.

1. Gyakran azzal érvelnek, hogy szerintük az immunizálást megelőzően a rókák összes elhullásának 60%-át a veszettség okozta. A veszettség kiesésével jelentősen nő a létszám.

Ezzel szemben, ha állításuk igaz lenne, akkor az ország lakossága naponta állandó életveszélyben lenne (és már csak ezért is végezni kellene az immunizálást).

Fontos tudni, hogy sehol a világon nem tartanak fenn (szándékosan) olyan betegséget az "ökológiai egyensúly" fenntartására, amely minden ember és melegvérű állat számára halálos kimenetelű.

Nagy-Britannia, Ausztrália mentesek a veszettségtől - mégsem félnek "ökológiai katasztrófától".

2. Némely ökológusok szerint "a veszettség elleni immunizálás beavatkozás a természetbe".

Nos, ez az állítás azt feltételezi, hogy a veszettség a "természet része". De mi valójában az igazság?

A vadon élő állatok között terjedő ún. "sylvaticus" (erdei) veszettség Magyarországon 1954-ig nem volt ismert!!

Az erdei veszettség Európán először 1939-ben jelentkezett Lengyelország északi részén, és évente 50-60 km-es "sebességgel" terjedt dél-nyugati irányba. A járvány Magyarország határát először 1954-ben (!!) érte el. Hosszú ideig azonban nem okozott gondot. Csupán 1966-ra terjedt el a Dunától keletre eső területen. A Duna vonalát csak 1967-ben épte át! Először 1971-től (!) beszélhetünk arról, hogy országszerte elterjedt. Azaz: a sylvatikus veszettség annyira nem a természet része (!), hogy alig több, mint 30 éve beszélhetünk országos elterjedtségről!

3. Egyesek szerint "a veszettség nem is jelent akkora veszélyt, mint amilyennek mondják, hiszen csak minden 20. veszettséggel fertőzött ember hal meg". Volt olyan "szakember", aki vette magának a bátorságot, hogy kijelentse: "a veszettség elleni humán oltás is felesleges pénzkidobás, hiszen csak minden 20. ember hal bele"...

Igaz, hogy nem minden veszett állat által megharapott ember kapja meg a betegséget. De aki megkapja, és kialakulnak nála a veszettség tünetei, azok biztosan meghalnak (menthetetlenek!). Azonban egyetlen veszettség miatti haláleset is éppen 1-gyel több, mint ami "elfogadható". A fenti típusú kijelentést tevők vajon hogyan nyilatkoznának, ha ők, vagy a gyermekük lenne éppen ez a 20.?

4. Az immunizálás ellenzői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy "a vakcinázás hosszú távon nem eredményes, mert ha abbahagyják, akkor újra kitör a járvány".

Nem igaz! Azokon a területeken, ahol sikerül vakcinázással védetté tenni az állatokat, egy idő után megszűnik a betegség, és csak ismételt behurcolással indul újra a járvány. A már mentesített területek újrafertőződése esetén az adott terület "gócoltásával" (megfelelő körzet ismételt vakcinázása) az újabb járvány leküzdhető.

A védekezés eredményeként Nyugat-Európa gyakorlatilag már majdnem teljesen mentes a veszettségtől.

Ilyen módon már sikerült Magyarországot mentesíteni a szarvasmarhák tuberkulózisától, brucellózisától. Folyamatban van a sertés állományok brucellózistól, leptospirózistól, Aujeszky-féle betegségtől való mentesítése is, de folyik a szarvasmarha állományok leukózis mentesítése is.

5. Sokak szerint "a veszettséget és egyben a rókák létszámát is sikeresen lehet csökkenteni a rókák irtásával".

Ezzel szemben az az igazság, hogy sem a rókák létszáma, sem a veszettségi esetek száma nem csökkenthető a rókairtással (most az "irtás" állatvédelmi szempontjait hagyjuk figyelmen kívül). Magyarországon 1987-ig folyt tavasszal a rókakotorékok füstgyertyás gázosítása (a kotorékban lévő kölykök és szülők is elpusztultak). Azonban az évek során kiderült, hogy ez a módszer csupán pénzkidobás, eredményt nem hoz (sehol a világon nem hozott). A túlélő rókák a bőségesebb táplálékforrás miatt jobban szaporodtak, elfoglalták a megürült élőhelyeket ("vakuum hatás") és gyakorlatilag 1-2 év alatt visszaállt az eredeti sűrűség.

6. Van, aki szerint "a rókák létszámának emelkedése egybeesik a vakcinázás kezdetével", és miután szerintük "más változás nem történt", ezért összefüggést vélnek látni az immunizálás és a rókasűrűség között. Ráadásul azt állítják, hogy "nem történt olyan vizsgálat, amely összehasonlította volna a vakcinázott, illetve még nem vakcinázott területek rókaállományában bekövetkező változásokat".

Egyik megállapítás sem igaz! Éppen az 1996-ban (Gödöllői Agrártudományi Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék - Szemethy László, Heltay Miklós, Bíró Zsolt ) elvégzett vizsgálat és tanulmány teszi a következő megállapítást: "Látható, hogy a róka populációsűrűsége az egész országban növekedett az elmúlt években. A növekedés okai lehetnek a jelenlegi agrárstruktúra váltás, mint a nem megfelelő rágcsálóirtás vagy a növekvő ugarterületek aránya. Továbbá a jelenleg alkalmazott vadászati módszer, a puskával történő vadászat nem hatékony. A teríték adatok (kilőtt rókák száma) nem követik a populáció növekedést (Országos Vadgazdálkodási Adattár, 1998.)."

Megjegyzem, a vizsgálat még azt megelőzően befejeződött, mielőtt első alkalommal az egész Dunántúl immunizálására sor került volna. A vizsgálat időpontjában a Dunántúlon a legnagyobb immunizált terület 15.000 km2 volt (teljes területe 38.000 km2)!

7. Amikor már kifogynak a kézzel fogható, számadatokkal alátámasztható (körtét az almával összehasonlító) érvek, jön a "szakmai", humán egészségügyi veszélyeknek az ellenzők részéről való túlértékelése. "Az elszaporodott rókák terjeszteni fogják az Echinococcus multilocularis nevű galandférget, és ez komoly veszélyt fog jelenteni a lakosságra, ezért inkább irtani kell őket, nem vakcinázni".

Nos, szögezzük le az elején, hogy a galandférgességet és a veszettséget - veszélyét tekintve - nem lehet egy napon emlegetni. Az Echinococcus multilocularis a róka bélcsatornájában élősködik, és petéi a róka székletével kerülnek ki a környezetbe. Az ember (és egyéb állatok) a róka bélsarával szennyezett élelemmel fertőződhetnek. Az ember nem valódi "gazdája" a féregnek, ezért az nem fejlődik ki a bélcsatornában, hanem a lárvák rendszerint a májban telepszenek meg, és okoznak elváltozásokat. Súlyos fertőzöttség - kétségtelenül - akár halálos megbetegedést is okozhat. A fertőződési mód ismeretében nem nehéz belátni, hogy megfelelő személyi higiéniával a fertőződés elkerülhető: étkezés előtti kézmosás, még erdei gyümölcsöt sem eszünk mosatlanul. Ezideig - tudomásom szerint - Magyarországon még nem regisztrálták a betegség megjelenését.

Úgy tűnik, a "vadászias" gondolkodás szerint a róka a vadászok legnagyobb ellensége. Tőle féltik leginkább az apróvadat, irtásához ragaszkodnak, ám ehhez nem a puskát (vadászatot) tekintik a megoldásnak (a patron manapság drága), hanem a központi "segítséget" igényelnék, azaz a rókairtás állami finanszírozását szeretnék elérni.

Valaha - a kotorékgázosítások időszakában - a vadászok gyakran "szabotálták" a rókák irtását (nem füstölték ki), mert abban az időben jó ára volt a rókaprémnek, és a vadászok számára megfelelő jövedelem kiegészítés volt a prémek értékesítése. Azonban változtak az idők, és a szemlélet is. Manapság a rókaprém rosszul, nehezen értékesíthető. Ma már - állatvédelmi szempontok miatt - az állatok prémje nem annyira divatos, a tenyésztett állatok prémje ráadásul szebb, ezért nem érdemes rókára vadászni.

Így bekövetkezett az a helyzet, hogy annak dacára, hogy országszerte nő a rókák száma, az éves róka terítéki adatok nem változnak: nem lőnek több rókát a vadászok, mint eddig.

Ha pedig összehasonlítjuk az 1997. évi dunántúli és alföldi róka teríték adatokat, akkor azt látjuk, hogy gyakorlatilag nincs különbség az immunizált, és még nem immunizált terület teríték adatai között.

Összegezve:

1. A veszettség elleni vakcináció következtében az amúgy veszettségben elhulló rókák életben maradnak, ezzel bizonyos mértékben emelkedik a számuk. Ez az emelkedés azonban legfeljebb 10-15%-ban haladja meg a még nem vakcinázott területek létszámemelkedését.

2. A rókairtás (gázosítás, mérgezés) sem szakmai, sem állatvédelmi szempontból nem elfogadható. A puskával, csapdával történő gyérítés (nem írtás!) a vadászok (vadgazda) feladata.

3. A veszettségnek a humán és állategészségügyi következményeken kívül idegenforgalmi, vadegészségügyi (vadhús export, vendégvadászok) következményei is vannak.

4. A rókák szaporodása elsősorban a rendelkezésre álló táplálékforrástól (fő táplálék = kisrágcsálók) függ. Ha csökken a táplálék, csökken a létszám. Ergo: rókairtás helyett rágcsálóirtás kell.

5. Tudomásul kell venni, hogy a rókák "ősi viselkedése" megváltozott. "Urbanizálódnak" (lásd: mosómedvék Amerikában). A viselkedés megváltozását gyorsítja az aranysakál betelepedése, amely lassan kiszorítja a rókát a megszokott életteréből.

6. A rókák által terjesztett (terjeszthető) betegségek egyike sem bír olyan jelentőséggel a lakosság szempontjából, mint a veszettség (mint emberre, állatra nézve halálos kórok).

7. Az ország veszettségtől való mentesítése - csatlakozva az európai mentesítési kampányhoz - igen nagy jelentőségű lenne, ezért azt folytatni kell az egész ország területén a betegség megszűnéséig.