A vírus terjesztésében szerepet
játszó állatfajok szerint az alábbi járványformákat különböztetjük meg:
- URBÁNUS (városi,
települési) veszettség: fő terjesztői az ebek és a macskák,
- SZILVATIKUS (erdei) veszettség: fő terjesztői a
vadon élő ragadozók (róka, borz, nyestkutya),
- DENEVÉRveszettség: fő terjesztői a vérszívó (vámpír) denevérek, újabban a rovarevő
denevérek is (Európában elsősorban a hosszú szárnyú denevér).
A járványhelyzet alakulása többek közt az állatpopuláció sűrűségétől és az állatok
mozgásától is függ. Az esetek halmozódását a természetes terjedés és az emberi
beavatkozás együttesen befolyásolják. Ezek hatással vannak a vírushordozó állatok
elterjedésére, populációjuk sűrűségére és nagyságára, a vírushordozó fajok egymáshoz
viszonyított arányára, mozgásuk jellegére.
Számos faj tulajdonsága az emigráció, vagyis az egyedek idény jellegű elköltözése
eredeti lakóhelyükről a szaporodási csúcsok időszakában. Ismert a szukcessziónak
(állatfajok egymás után következő váltása meghatározott területen) a jelentősége
is, amelyet az ember gazdasági tevékenységének az ökoszisztémára gyakorolt közvetlen
vagy közvetett befolyásával, vagy amelyet egy vagy több állatfaj elszaporodása
idéz elő. A nemzetközi Állat-egészségügyi
Hivatal (OIE, Párizs) szerint 1959-től 1982-ig több, mint 180 ezer veszettséggócot,
több, mint 1,5 millió egyedi megbetegedést jelentettek. A tényleges gócok, ill.
esetek száma ennél lényegesen nagyobb, mivel nyilvánvalóan nem minden esetet regisztrálnak.
Előfordulását több, mint 60 állatfajon megállapították.
1977-1990 között hivatalosan Európában 14 országban 108 veszettségesetet regisztráltak
emberen. 1989-ben 24.372, 1990-ben 21.044 állatveszettséget állapítottak meg.
A klinikai tünetekben megnyilvánuló veszettség
következetesen halálos kimenetelű. A világon mindössze 3 virológiailag igazolt
esetet írtak le, amikor veszettségben megbetegedett ember túlélte a veszettséget.
Az állatok között is jól ismert az ún. szubklinikai vagy tünetmentes vírushordozás,
különösen a különböző vadállatok és ragadozó madarak között. URBÁNUS
(városi, települési veszettség) Századunk első felében hazánkban
- mint egész Közép-Európában - az ún. urbánus, vagy települési veszettség fordult
elő, amelynek fő terjesztője a kutya volt. Felismerve az ebek járványtani jelentőségét,
a '30-as években ebrendtartási és állat-egészségügyi hatósági intézkedéseket vezettek
be Magyarországon - melynek lényege azóta sem változott -, minden 3 hónaposnál
idősebb ebet évente kötelező beoltani veszettség ellen. Az eboltást 1936-39 között
az egész országra kiterjesztették. A vakcinázások eredményeként jelentős mértékben
sikerült visszaszorítani az ebek veszettségét.
1945-46-ban a háborús események akadályozták az ebrendészeti intézkedések és az
eboltás végrehajtását, ennek következtében 1946-47-ben ismételten jelentkezett
a veszettség - elsősorban kutyák között. Az igazgatási intézkedések, valamint
a rendszeres immunizálás ismételt bevezetésével a veszettségtől az ország mentessé
vált. Napjainkban évente több, mint
1,5 millió ebet oltanak hazánkban veszettség ellen.
Az utóbbi évek során (az ebek kötelező védőoltása, az ebek veszettségi eseteinek
csökkenése miatt) megnőtt a jelentősége a macskaveszettségnek. A macskák védőoltása
nem kötelező (csupán ajánlott), ugyanakkor a macskák mozgáskörzete lényegesen
nagyobb és ellenőrizhetetlenebb, mint az ebeké. A macskaesetek aránya évek óta
meghaladja az ebekét. A legnagyobb veszélyt az ember környezetében a gazdátlanul
élő, és kontroll nélkül szaporodó macskák jelentik. Sajnos az utóbbi időben állatvédelmi
"megfontolásból" ezeket az elvadult állatokat sok helyen rendszeresen etetik,
"óvják". Ezek az állatok lakóházak, intézmények pincéiben, sufnikban, esetenként
lépcsőházakban (lakótelepeken) korlátlanul szaporodnak. A fertőzött, vírusürítő
macska igen nagy veszélyt jelent környezetére, tulajdonoshoz és tartási helyhez
legtöbbször nem köthető, nehezen lehet ellene védekezni. Súlyosbítja a helyzetet,
hogy rendszerint fejre támad, így a lappangási idő igen megrövidül a marást szenvedő
embernél. |
Szilvatikus (erdei) veszettség 1939-ben
Lengyelország északi részéről déli és délnyugati irányban elindult egy szilvatikus
(erdei) veszettség járvány, amelynek főszereplője a vörös róka (Vulpes Vulpes)
és a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides) volt. A járvány 1954-ben érte el hazánk
északi határát, de 1954-66 között csak szórványosan fordult elő. Az említett 12
év alatt összesen 97 rókán, 16 borzon és vadmacskán állapították meg. Urbánus
veszettséget ugyanebben az időszakban 96 házi macskán és 35 kutyán diagnosztizáltak.
1967-ben robbanásszerű aktivizálódás következett
be, és a járvány a Dunántúlra is átterjedt. A járvány kialakulásában szerepet
játszott a mezei pockok tömeges elszaporodása, amely a rókáknak bőséges táplálékforrást
jelentett, és hatással volt a rókák termékenységére is. Ugyanebben az időszakban
(mi minden van hatással a járványhelyzetre!) alacsony volt a rókaprém ára, így
a vadászok ösztönzés hiányában nem igyekeztek rókát zsákmányolni. Lényeges tényező
továbbá, hogy Európában a rókának az emberen kívül nincs természetes ellensége.
Mivel a szakemberek a betegség terjedése és a rohamosan növekvő rókapopuláció
között szoros összefüggést állapítottak meg, megkezdődött a rókák gyérítése fojtógázzal
(foszgéngyertyás kotorékirtás). Ezt tavasszal (március-április hónapokban) végezték,
amikor a nőstény róka a kisrókákkal a kotorékban tartózkodott. Bár a rókairtás
kezdetben eredményesnek látszott, a járvány továbbterjedt, és -re
az egész ország fertőzötté vált. Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy az irtást
követően a szomszédos területekről bevándoroltak a rókák az immár bőségesebb táplálékforrást
jelentő, kisebb rókasűrűségű területekre, másrészt ez az élelembőség nagyobb szaporasággal
járt. | Az
éves járványgörbe csúcsa általában az év első 3 hónapjára esik a hímek téli, párzáskori
marakodása miatt. Nyáron mélypontra zuhan, majd ősszel a fiatal rókák szóródásával
ismét emelkedni kezd. |
|
A
rókairtás valójában nem járt eredménnyel sehol a világon. A túlélő rókák a bőségesebb
táplálékforrás miatt jobban szaporodtak, és gyakorlatilag 1-2 év alatt visszaállt
az eredeti populációsűrűség. Ennek következtében 1987-ben Magyarországon felfüggesztették
a rókakotorékok gázosítását.
A veszettségjárvány hullámzásának háttere a vadon élő ragadozók (elsősorban a
róka) etológiájával magyarázható. A háziállatok megbetegedése a vadon élő állatok
veszettségének járványtanával látszik összefüggésben lenni. Tünetek
A veszettség rókában igen hevenyen zajlik le. Elhagyják
lakóhelyüket, erős kóborlási kényszer alakul ki, melynek során a populáció sűrűségétől
és az évszaktól függetlenül 25-50 km távolságra is képes elvándorolni, ilyenkor
kerülnek lakott területek közelébe, állattartó telepekre, udvarokba (napjainkban
a háziállatok között diagnosztizált veszettségi esetek minden esetben rókakontaktusra
vezethetők vissza). A veszett rókák természetes félelemérzésüket elveszítve, feltűnően
szelídnek, mindhatni igen jámbornak tűnnek, de pillanatok alatt agresszívvé válhatnak.
Az agresszivitást bármely váratlan inger (hang-,fény- vagy taktilis inger) kiválthatja.
Egy-egy fertőzési gócban - beavatkozás nélkül - 6-8 hónap elteltével jelentősen
csökken a veszettség (a rókák többsége elpusztul). Újabb fellobbanás 3-5 év múlva
várható. Az utóbbi időben tapasztalható
(számolni kell vele!) a rókák bizonyos "urbanizálódása" a sűrűn lakott területeken
(szeméttelepek, kukák), mivel ott bőséges táplálékforráshoz jutnak. Megszokták
az ember közelségét, és esetenként nappal is láthatóak. A főváros erdő szegélyezte
peremvidékein hovatovább etetik őket az ott lakók.
A megváltozott viselkedésű róka mindig veszélyt jelent az állatok és az ember
számára. Hazánkban a veszettségi esetek
száma az utóbbi évtizedekben ezer körül alakult. Többségében rókaesetekről van
szó. Figyelemre méltó, hogy az összes veszettségi esetből a rókák részaránya folyamatosan
csökken. A veszettség
tünetei állatfajonként Általános tünet: .
Róka. Szokatlan szelídség, a
félelemérzet elvesztése, váratlan agresszivitás (lásd előbb!)
Eb. Emészthetetlen tárgyak (kő, kavics, fadarab stb.) lenyelése,
hangtalan támadás és cél nélküli vándorlás a teljes kimerülésig, később nyálzás.
Különösen jól trenírozott és lakásban tartott állatoknál "csendes veszettség"
(gyakran a gazdája sem veszi észre a viselkedés megváltozását), tompultság, bénulás,
majd elhullás. Macska.
Rendszerint dühöngő formában zajlik le. Az ember arcának támad. Alig lehet eltávolítani
a megtámadott személyről, állatról. A csendes veszettség igen ritka.
Szarvasmarha. A lappangási idő rendszerint hosszú (2-4 hónap). Ennek
következtében a harapás helye már általában nem található meg (begyógyult). Fokozott
élénkség, "érdeklődő" magatartás, esetenként levertség, rekedt, mély hangú bőgés,
fokozott nemi ingerlékenység, támadási hajlam, görcsök, hirtelen összeesés, bénulás,
elhullás 5-7 napi lefolyás után. Juh.
A nyájból való kitörés és céltalan elfutás, hirtelen összeesés és eszméletvesztés,
folytonos bégetés, fokozott nemi ingerlékenység, egymás ugrálása, inkoordinált
mozgás, bénulás, majd 4-6 napi betegeskedés után elhullás.
Sertés.Rendszerint dühöngő forma. Mozgáskoordinációs zavarok. Kifejezett
agresszivitás. Rekedt röfögés. Ló.
Kezdetben levertség, majd támadókészség, kólikás tünetek, fokozott ivari tevékenység,
idegen tárgyak elfogyasztása, bénulásos tünetek, 4-6 napi betegség után elhullása.
Ember. Az ember az állatokhoz
képest szerencsére kevésbé fogékony. A fertőződött egyének mintegy 20%-a betegszik
meg. A lappangási idő 10 nap - 3 hónap (szélső értékek: 5 nap - 2 év). A harapás
helyén szúró, égető, viszkető érzés, fájdalom jelentkezik. Nyugtalanság, izomrángás,
izomremegés, fájdalmas nyelés, nyelési zavarok, nyálfolyás, láz, erős izzadás,
idegesség, álmatlanság, depresszió, kínzó fejfájás. Nyelési görcsök jelentkeznek
- fokozott szomjúság mellett - már a víz látványától is ("víziszony", hydrophobia).
Dühöngés, vakaródzás. A légzőizmok görcse, fulladás. A halál az első tüneteket
követő 3-5. napon következik be heveny perifériás keringési elégtelenség, légzésbénulás
tünetei között. Ismert a betegségnek kezdettől fogva bénulásos formában történő
lezajlása is. Különösen a vadászok
vannak kitéve veszélynek, akik a fertőzött, lőtt vad zsigerelése, nyúzása során
fertőződhetnek. Fokozottan veszélyeztetettek még az állatokkal foglalkozó emberek
(mezőgazdászok, hentesek, állatorvosok, vadászok, nemkülönben a tímárok is).
A vírus ellenállóképessége
A veszettség vírusa nem különösebben ellenálló. Élet- és szaporodóképességét 45°C-on
1 óra alatt, 80 °C-on 2 perc alatt elveszíti. A fertőtlenítőszerek szokásos töménységű
oldatai elpusztítják. Állati hullák központi idegrendszerében azonban hetekig,
hónapokig fertőzőképes maradhat, a rothadás lassan pusztítja el.
|
|